Gábor ódája az Ópiumhoz

 Szász János: Ópium - Csáth Géza nyomán
1913. Magyarország. Elmegyógyintézet. Régimódi igazgató, kegyetlen
ápolók. Középkori gyógymódok: villamosszék, fuldokoltatás, sötétkamra.

Egy ördög lakta nő: Gizella. Szüntelen ír. Sokat. A gonosz akarata.

az ördög diktál! Szűzi szajha,
vési diktatúráját papírra, falra.

Egy új orvos: Brenner. Lelkek gyógyítója. Ópiumfüggő. Író.

az írói véna, morfiumtól kába,
irigységét veti, az ördögi megszállottságba.

kínja, szerelme tárgya,
buja zsiger testét ráncigálja.

Gizella csak ír. Az intézet kínozza. Brenner gyógyít, a nő írásait olvassa.

Öngyilkos szobatárs. Magánzárka. Krisztusi kifüggesztés, a megváltást várva.

a gonosz szaga, az ópium maga,
beteg és orvosa, egymás rabja.

beteljesül Gizella násza,
tiszta lelkét a pokol várja.

Brenner már ír. Ihletet nyert újra.

feleségének nem lehet férje,
csak annak gondolatai rablója,
kívánt áldásként "nejének",
a feledést adományozza.

Az ördög távozik, ködbe vész. Irgalmatlan tűz, emészti szerelmét.

Turi Gábor a festőóriásról

 Kokas Ignác - A természet gyermeke

Egy többgenerációs asztalos szakmából nőtte ki magát a festőművészet egyik legeredetibb alakjává, megtagadva a világszintű ismertséget, a világjáró kiállításokat, mert számára a mindenséget hazája jelenti és adhatja. "Amerikában is gatyában járnak az emberek" és a kutya ott is nyüszít, ha fenékbe billentik, a szomorúság, vagy az öröm pedig itthon is épp úgy fellelhető, mint bárhol máshol.
A nyolcvanadik életévét taposó Kossuth- és Munkácsy-díjas "rajztanár" a mai napig járja Vél (szülőföldje) ismeretlen tájait, keresve a megfelelő nézőpontot és fényt festményei vázlatához. A film megeleveníti a műterem festékporos illatát, bemutatja az alkotás folyamatát, illetve az ihletszerzés, az ihlettel való találkozás pillanatát. Kokas Ignác nem csak képeiben teremt önálló, a mai világhoz egyáltalán nem hasonlító univerzumot, hanem az alkotásaiból kiolvasható érzelmek egyedüli forrásában is, a szülői házban. Gyermeki énjét el nem feledve őrzi felhőtlen boldogságát és éli felfedező életét.
A film egy pontján Kokas Ignác szavai a visszhanggal megismétlődve megszentelt formát nyernek, és hirdetik az élet bölcseletét, tapasztalatainak tanító jellegét. Ő a bogarakkal együtt kúszik a fűben, a madarak társaságában hallgatja a természet zenéjét és óvva hajlik a földre, szeretve belekarolva. A film pedig engedi a mester személyiségének egészét áramolni, szavait festményei sorával kiegészítve és versekkel magasztalva. Kokas Ignác vallomása szerint a temérdek sok kép, a munkával töltött hosszú évek és díjak mind kevésnek bizonyultak a legfőbb célja eléréséhez és megvalósításához; név szerint a "soha", a "mindig", és a "pillanat" ecsetvonásainak egy képben való összefoglalásához.
Míg Ő ezen töpreng és kikeveri a megfelelő színeket, addig mi nézők hálásak lehetünk Szegezdy Jánosnak, hogy filmjével megörökítette e magyar festőóriást.

Balázs a finishben

day 6 - Finishbe érkeztünk Nyilván már enyhén frusztráltan és türelmetlenül vágtunk neki a versenyfilmek utlolsó blokkjának, a hétfői hármasnak, melyekből most a nyitó és a záró film kerül említésre, az Esztergályos Károly jegyezte Férfiaktról pedig nem esik szó - lévén ez is egy módja a véleménynyilvánításnak. Herendi a harmadik nagyjátékfilmje, a plakátja szerint vígjáték, míg ténylegesen inkább melodrámának nézhető, kifejezetten szórakoztató, némiképp népnevelő célzatú Lora állítólag már bukik is a mozipénztáraknál. Valljuk meg, ez legkevesebb is meglepő: vajon miért nem értékeli a magyar mozinéző érthetően előadott, elfogahatóan őszinte, vérmérsékletében nem túlzó szerelmi tragikomédiát? Talán azért mert nem állhatja, hogy a világ legtermészetesebb dolgaként beszél a film olyan kényes szociális kérdésekről, mint a vakság, a szexuális másság vagy a zsidókérdés? Vagy talán azért mert túl könnyűnek, illetve túl nehéznek találja megemészteni a film szövetét strukturáló ide-oda csapongást múlt és jelen között? Vagy talán nem elég hitelesek a színészek, akik közül a Gerit megformáló Nagy Pétert hívták meg a Berlinalera, fiatal a fiatal tehetségeket kutató Shooting Star kategóriában képviselni hazánkat? Vagy talán nem tetszik a zene, mondjuk a film végét felejthetetlenné tevő Yonderboi kiváló All we go to Hell című számának egybeillesztése a katarzissal? Nehéz kérdés, nehéz kérdés... A mustra talán legrosszabb filmcímére és plakátjára is nyugodtan jelölhető Konyec - Az utolsó csekk a pohárban, a reklámiparon edződött Romhonyi Gábor első nagyjátékfilmje, ami már főcímében rácáfol a baljós előérzetekre: csekken kapjuk a legfontosabb információkat, amihez hasonlóan kreatív megoldással az utóbbi időben pusztán a Csak szex és más semmi élt. A film a legjobb zsánerfilmnek járó díjat vitte haza a Szemléről, ami néhányak számára felemás lehet, hiszen a nyugdíjas bankrabló roadmovie még nem bejáratott műfaj idehaza, hát még akárhol máshol a világon. Ugyanakkor a rendező él azzal a taktikával hogy a tartalomhoz alakítja a a formát, és így egy ténylegesen egységes stílbravúrt visz véghez, leteszi az imént említett műfaj alapkritériumait. Történetét kifejezetten magyar formába önti, érzi a néző is hogy otthon van, igen, a 40,000 forintnyi havi nyugdíj és a 80,000 forintos gázszámla kifejezetten hazai hangulatúan cseng. Kétszálon futó történetünk kidolgozottabja a pénzszűkében állandóan zsörtölődő majd a hirtelen jött jólétben újra egymásra találó Emil és Hédi hihetetlen kalandjait meséli el. Személyükben a Szemle legszerethetőbb párjára ismerhetünk és talán éppen ezért nem is érdekli a nézőt, hogy milyen lehetetlen kalandokat is élnek meg ők ketten, hetven fölött - egyre szélesebbre húzódó mosollyal, szívünkben végtelen szimpátiával, néha pedig jót nevetve a sosem bántó célzatú helyzetkomikumon szorítunk nekik, és végre megtudjuk, hogy a jó gyözedlemeskedhet (ha nem is a gonosz felett, hanem csak magában) és nem is annyira szar az élet, ha egy kicsit odafigyelünk egymásra.

Kriszti a kisfilmekről

Kisfilmek a kisvilágból Először is fontosnak tartom megjegyezni azt a sajnálatos tényt, hogy a 38. filmszemle kisfilm felhozatala igen gyérre sikerült. Természetesen a jól sikerült kisfilmek felhozatalára gondolok. Nem titok, a döntés részünkről –legalábbis részemről- nem azért volt olyan körülményes, mert nehéz volt a választás, hanem mert egy kisfilmre sem tudnám bizonyosan rámondani: teljesen meggyőzött. A Diákzsűri megbeszélésén már említettem, hogy ennek oka főleg az, hogy míg egyesek rátaláltak egy jó témára, s többé-kevésbé sikerült megvalósítaniuk azt az adott hátteret, amit az alkotás igényelt, addig dramaturgiailag sokszor nem voltak helyén a filmek. Márpedig, míg ezt a hibát egy nagyjátékfilmnél itt-ott még valahogy lenyeljük, addig egy kisfilmnél döntő lehet, természetesen negatív irányba. Más filmeknél pedig épp az ellentettje történt, láthatóan sok munka, jó forgatókönyv, a rendezés mégsem volt meggyőző, hatásos. Általános hibának éreztük még azt is, hogy sokszor huszonéves fiatalok számukra idegen témával rukkoltak elő, s nagy falat lévén a mi torkunkon is megakadt, nemhogy az övékén. Ellenben nagyon tiszteltem azokat az alkotásokat, ahol úgy tudott újat mutatni a stáb –s most nem a kísérleti filmekre gondolok-, hogy nem éreztem mesterkéltnek a film egészét. Inkább rácsodálkoztam, s arra gondoltam, milyen jó végre belelátni egyes rendezők fantáziájába! Ezzel az elsődleges megállapítással próbálok felületes véleményt nyújtani konkrét példákkal alátámasztva arról, mit is láttam az elmúlt néhány napban. Ha kategorikusan haladok (márpedig azt teszem), akkor azokkal a filmekkel kezdeném, amik egy geg alapjául szolgáltak. Szép, frappáns megoldásokat láthatott a közönség, kerek egészeket, amiket elnéztünk, jót nevettünk, de azt hiszem ennyi kevésnek bizonyult. Ám meg kell hagyni, utólag elismerve gondolok vissza ezekre az alkotásokra. Ilyenek például a Csapás, a Szalontüdő. A Vége című kisfilmet is ide sorolnám, ám ez a film komoly szinten megrémített. Nem, nem azért, ami a szerencsétlen fiúval történt, hanem ami a szemem előtt lezajlott. Minden bizonnyal sok pénzből sikerült kihozni egy olyan végeredményt, amit rossz volt nézni. Képi túlzások halmaza, rég lerágott poénok újra lerágása, vizuális közhelyek sokasága. Csak, hogy ne vegyem el a kedvet, folytatnám a sort azokkal a filmekkel, amik a leginkább meghatározóak voltak pontosan amiatt, amiért díjaztuk is őket, a megálmodott képek kivitelezéséért, a rendező fantáziájának izgalmas megvalósításáért. Az almát és A hangya és a tücsköt említeném. Előbbiről vitáztunk egy darabig, ez a film egy nagyon szépen fényképezett, letisztult, csendesen humoros, jellemzően pirosfehérzöldes, jó zenéjű, fontos alkotás. A történethez illő színészi játékok dicséretesek, a meseszerű világ megteremtése mondhatni tökéletes. Ám bosszantóan hiányos a forgatókönyv, hemzseg dramaturgiai kérdőjelektől, feldobja a labdát, várnám a lepattanót, de nem érkezik. Ez többször is előfordul, ám a történet vége sincs befejezve, s ez az a komoly hiba, ami miatt nagyon nagy kár ezért a filmért, amellett viszont, hogy ígéretes folytatással kecsegtet a rendező. Az utóbbi alkotás helyén van, bár a végén a poén talán üthetett volna nagyobbat egy kicsivel izgalmasabb, „maibb” párbeszéd után. Ami hatalmas érdeme ennek a filmnek az a különleges tér kitalálása és megteremtése, amiben a történet lassan érlelődik. A film nyugalma tetszett a leginkább, az, ahogy engedte a rendező, hogy a néző megismerkedhessen ezzel az újszerű, stilizált térrel, s elmerülhessen a hangulatában. Megfogott a „gyár” ábrázolása, és a helyszínekben, a történetben rejlő kreativitás. Katona Lászlót pedig egyébként is remeknek tartom, ebben a filmben is tökéletesen illeszkedett a tücsök szerepéhez. Fontosnak gondolom még azokat a filmeket, amik szimbólumokat felsorakoztatva jelenítettek meg igaz, emberi érzelmeket, reális menetet követve, ám mégis törekedve a lírai kidolgozásra, az igényes fényképezésre. Ilyenek például a Végjáték, a Vasárnap, az Öreg fa, a Határvidék avagy az Alterego. Kivétel nélkül elmondható ezekre az alkotásokra, hogy képileg tökéletesek, s legtöbbjüknél a színészi játék is pontos, kidolgozott. Persze itt is meg lehetne említeni számos kisebb-nagyobb hibát, a Vasárnap „hangnélküliségében” rejlő lehetőséget, az Alterego utolsó snittjében való eltúlzott alakítást, illetve a Határvidék felszínességét. A realista történeteket feldolgozó kisfilmekkel is az volt a nagy probléma, hogy egyszerűen nem tudtak meggyőzőek lenni. Hiszen míg az Együtt, általunk fődíjban részesített kisfilmből sütött az őszinteség, szinte eszköztelenül, szótlanul, apró mozdulatokból képes volt elmondani egy tartalmas történetet, addig a többi alapjaiban hasonló alkotásnak sajnos ez nem sikerült (Vakáció, Kommersz, Egy szavazat). Sokak voltak azon a véleményen, hogy a fent említett kisfilm éppen olyan, mintha egy nagyjátékfilm kellős közepéből lenne kiragadva a történet. Szerintem ez a nagy érdeme, magában sejtet előzményeket, lehetőségeket, múltat és jövőt. Mindezt úgy, hogy alig hallunk néhány mondatot, azt is oroszul („kevés még egy ilyen ízes nyelv létezik a világon”- mondá valaki a tömegből, talán Veronika, és milyen igaza van), tulajdonképpen egyetlen szituációban néhány mozdulat mellett. Mindez jól eltalált képi világgal „fűszerezve”. Ide tartozónak vélem még a Mínuszt, ami abból a szempontból különleges, hogy látható benne az odaadás, a munka, csak sajnos a történetválasztás sikertelen. A megbeszélésen is említettük, nehéz elhinni, hogy egy fiatalt ez a téma vonz, megihlet, s megkockáztatom megkérdőjelezni a sztori iránt érzett szeretetet is, mert ez az a hátráltató tényező, amit erősen érzek ebben a filmben. A szereplőválasztást eleve nem tartom szerencsésnek, az apát játszó színész karaktere nem illik a szerepéhez. Ami viszont nagyobb baj, hogy elindul egy realista szál, majd átcsap az egész egy álomszerű, fikciós történetbe. A két rész között pedig nincs meg az átkötő elem, csak egy hatalmas váltást észlelek. Az alapvető hiba véleményem szerint a tetőpont meghatározása ebben a kisfilmben, amit pontosan ebben az említett átkötő elemben kellett volna elhelyezni, semhogy a legvégén egy olyan pillanatban, ahol igazából a szereplőkön kívül senkire sincs hatással az a bizonyos robbanás. Ezt talán a rendező is érezte, s ennek elfedésére használt egy idegtépő zenét, ami inkább zavaró volt, mint hatásos. És végül megemlíteném a kísérleti filmeket, amik itt-ott újszerűek voltak, provokáltak, sokkoltak (néha túlzottan is, főleg a szemhéjamat), de nem a forradalmiságot véltem felfedezni, inkább a műviséget, több tonna műviséget. Néhány filmre használhatnám a lila köd kifejezést, amit egyébként nem szeretek, hiszen minden embernek eljön az életében a „művész vagyok” korszak, ám most valahogy nehezen toleráltam. Ide tartozónak gondolom a teljesség igénye nélkül az Álszent, a Fúga, a Horizon, az Elhagyott árnyék, és az Elröppent illúziók című kisfilmeket. Lepörögtek tehát a 38. filmszemle kisfilmjei orrunk előtt, sajnos csak halvány katarzis élményt datálhatunk, ám ismét sok-sok tanulsággal. A díjazott alkotásokon kívül természetesen ez az év is megtelt szép mozgóképes pillanatokkal, emlékezetes dialógusokkal, jóval 8 napon kívül gyógyuló hatásokkal. Köszönettel tartozom Nektek, akikkel osztozott pupillám a mozivásznon, s Nektek, akik lehetőséget adtok erre minden évben.

Eszter, a hangya és a tücsök

(Külön)díjazott Egy kicsit elmaradtam, ám talán érdemes felidézni néhány filmet. Kezdem a K1 blokk első filmjével, az idei év különdíjasával. Már lassan egy hete láttuk a különdíjat elnyert A hangya és a tücsök című filmet Csáki Lászlótól. Az indoklásból kiderül, hogy az erősen stilizált filmtérben megvalósult kreatív történetépítkezést értékeltük. Bár a szavakkal lehet játszani is: a kreatív filmtérben stilizált történetépítkezés, avagy egy történet egy kreatívan stilizált térben… ám lehet, hogy lehet egyszerűbben is: az volt benne a jó, amit a háttérben felépíttetek. Csáki Hajnóczy Péter novelláját adaptálja, és az irodalmi alaphoz hasonlóan élő, emberi szereplőkkel dolgozik. A novellában egy rövid leírást leszámítva csupán a film második felében elhangzó párbeszéd található meg. S, ezért válik Csáki kreatívvá. Hősei mögé olyan világot teremt, amely önmagában működik és jellemez. A hangya, mint egy „villanykörte-ellenőrző” gyár dolgozója, a tücsök, mint az otthon melegét a napi vízmelegítő fabrikálásával létrehozó lustaság. A látvány nagyon erős: a futószalagon vonuló villanykörték jó lehetőséget adnak a fénnyel és a ritmussal való játékhoz. (Ehhez képest talán kevésbé érdekes a tücsök tevékenysége.) Ezenkívül érezni a forgatás, a műterem hangulatot, ám ez itt most a dolgok erősítőjévé válik (ld. a stilizáció). Csáki műve éppen a konkrét adaptációnál bicsaklik meg, ott, amikor a hősei beszélgetni kezdenek, és az Aiszóposzon át La Fontaine-nél is megtalálható fabula Hajnóczy művében másképp zárul. Fricska ez: a tücsök nem fog télen megfagyni, helyette Párizsban hegedül, míg a dolgos hangya az elégedettség (a kisemberi magabiztosság, a lenézés ereje…) helyett csak bosszús lehet. Ami novellában egységként van, az itt nem passzol: mert rendben van, hogy ha már a környezet elemelt, a szöveg is lehet az, de itt nincs meg közös hullám. A párbeszéd, a színészek (jól-kevésbé jól) előadott mondatai ezért lehullnak a vászonról, s ebből fakadóan a poén sem üt akkorát. A film tehát vegyes a sikerességet illetően, de mindenképpen figyelemre méltó és szerencsés, hiszen a Diákzsűri kísérleti- és kisfilm szekciója a film pozitívumait többre tartotta, semmint, hogy a hibái miatt alul legyen értékelve.

Attila második gyorsjelentése

Második gyorsjelentés Hát, kösz/Nellike: Két másodéves SZFE hallgató, osztálytársak, ugyanabban a műfajban rendeztek hasonló motívumokat visszhangozó portrékat. Az egyik film mégis alulmarad a másikkal való összehasonlításban. Janisch Vera filmje egy elmeszociális intézetből "szabadult" pár krónikája, két, egymást szerető emberé, akik mindig alul maradnak a világgal szemben. A rendező hölgy nem nyúlt mellé az általa választott figurákkal, akik kellőképpen érdekesek. Nem feltétlenül a történetük, inkább meglepő érzékenységük, humoruk, előadásmódjuk szögez a székhez, és a tiszta szeretet kisugárzása, mely ezt a két embert összeköti. Bár érezni a szimpátiát és a közeli kapcsolatot a rendező és a szereplők között, ez - a pár egzisztenciális bukásának bemutatásakor - nem válik az objektivitás kárára. Ahol az alkotó hibázott, az a kamerakezelés. Oda furakszik be a rendező, ahol semmi keresnivalója nincs. Alapvetően a beszélő fejek módszert alkalmazza, ami tökéletesen elég lenne ilyen karakterek mellett, de ezt megfejeli azzal, hogy állandóan megdönti, mozgatja a felvevőgépet, zoomol, zsonglőrködik, cél nélkül. Az egyik szereplő épp lírai kifakadást eszközöl, mikor a kamera elkezd az orrára, homlokára közelíteni, kissé megkérdőjelezve a helyzet komolyságát. A filmet azonban még ez sem tudja teljesen elrontani, de erre nem árt a jövőben odafigyelni. Jung Lídia filmje, ha lehet, még izgalmasabb alakot választ. Nelli néni lassan a száz felé battyog (98), de sajátos stílusában, megdöbbentő szellemi frissességről tanúbizonyságot téve osztja meg velünk gondolatait, élményeit a huszadik századról, ahogyan ő látta. Néha sírni, néha nevetni lenne kedvünk, élmény hallgatni ezt a mesélő öregasszonyt. A rendező tisztában van ezzel, ezért egyszerűen engedi, hogy az egy egész századot megélt arc ráncai, a már szinte minden láthatót látott szemek támasszák alá szavait. Nincs szüksége kamerazsonglőrködésre, csak egy-két vágóképre, amik csupán néhol modorosak. A két film közül tehát a Nellike a sikerültebb. Különös súlyt ad a filmnek, hogy szereplője a bemutató előtt két nappal távozott az élők sorából. Szép mementó. Boldog új élet: A szemle első játékfilmje, melyre érdemes nagyon odafigyelni. Bogdán Árpád meglepően kompakt debütáló munkát tett le az asztalra, mely a Dealer audiovizuális stílusát párosítja szociális érzékenységgel, avagy élet a Torzók után, egy, a kortárs magyar filmben állandó toposznak tekinthető "névtelen nagyváros személytelen terein". Nagykorúságot elérő roma srác szabadul a nevelőintézetből. Búcsúajándékként megkapja aktáját, ezzel remélhetőleg teljes múltját, amit a falak közt elvesztett. Egy önkeresés kezdődik az elveszett gyermekkor emlékei, egy anya képe után. A film sztorija távolról sem eredeti, cselekmény, mint olyan nincs is igazán. De nem is az a lényeg. Bogdán egy végállapot bemutatására vállalkozik, a főszereplő már képtelen számára emocionálisan is előnyös kapcsolat kiépítésére, elveszett a világban, csak idő kérdése a tragédia bekövetkezte. A kamera lassan fahrtol, életidegen, rideg, konstruált tereket mutat, benne a magányos főhőssel, aki képtelen a beilleszkedésre. Visszaemlékezései egy másik valóságra, vélt vagy valós gyermekkorára vizuális ellenpontot képeznek a rángatódzó kézikamera használatával, megfelelő dinamikát biztosítva a filmnek. A hangkulissza tökéletesen passzol az alkotás szövetébe. Gondok vannak viszont a dramaturgiával, bizonyos helyzetek hiteltelenek. A főszereplő egészen addig nagyon jó, amíg meg nem kell szólalnia. Ott egy picit megbicsaklik egész karaktere. Bizonyos szimbólumok "leesnek" a vászonról (bár ezzel nem mindenki ért egyet velem), a fehér ló vágtatása a villamos mellett nekem kicsit sok. A film fináléjában prezentált, japán horrorfilmeket idéző -egyébként tényleg hatásos, talán a legijesztőbb jelenet a magyar filmtörténetben- szekvencia több, mint felesleges és öncélú. Film tehát nem hibátlan, de a rendező kézben tartja a dolgokat, van fantáziája, ami ebben a felhozatalban már nagy szó. Érdemes próbát tenni a Boldog Új Élettel. Töredék Maár Gyula filmje nem tudja, mit akar nekünk mondani. Egyfelől mázsás teherként nehezednek ránk a hosszú teológiai és filozófiai nagymonológok, másrészt ugye mélyen el kellene merülnünk egy, a szocialista váltást éppen átélő, züllött kolostor mindennapjait, plusz ott van két szerzetes szerelme, meg az idealista keresztényszocialista kapcsolata a hatalommal. A két (sok) szék közt az alkotás keményen padlót fog. Pedig a színészekkel nem lenne gond (kivéve Cseh Annamáriát, aki addig jó, míg nem szólal meg), Törőcsik Mari például minden filmet puszta jelenlétével képes a halálból visszahozni. Medvigy Gábor kameramunkája hibátlan, lassú, finom fahrtjai, kompozíciói figyelemre méltóak, a film mégis önmagába zuhan. Nagyívű monológok, pusztulás felé sodródó közösség, monokróm nyersanyag, hosszú beállítások…, épp lehetne Tarr béla film is. Az eső mondjuk keveset esik, de köd, az van. A stáblista elég sok mindenre választ ad. Producer: Tarr. Vágó: Hranitzky Ágnes. Operatőr: ismert. Viszont ami a mester műveiben működik, itt csupán fárasztó modoroskodás. Olyan, mintha egy egészen nagy rakás tehetséges ember a nagy semmiről készített volna filmet. A forgatókönyv olyan sok sebből vérzik, hogy szinte nincs rajta épp bőrfelület. Miért kell látnunk Haumann Pétert részegen táncolni? Mit keres Törőcsik és Cseh Annamária karaktere a kolostorban? Miért kell végighallgatnunk Simone Weil monológjait, melyek, bár olvasva talán izgalmasak, így, filmen, olyan monoton hatást keltenek, hogy fülünk egy idő után zajnak értelmezi, és nem vesz róla tudomást? Több mint átgondolatlan tehát a Töredék. Elhiszem, hogy Tarr szereti az ilyen szempontból experimentális filmeket, és jó, hogy támogatja őket, de egyrészt nem biztos, hogy egészséges saját stílusát rákényszeríteni egy másik alkotóra, másrészt pedig azért nem árt, ha a forgatókönyv tart valahová, ha az alkotás szól valamiről. Mert ez itt, így, nem feltétlenül nevezhető filmnek. Budakeszi srácok A magyar katasztrófafilm. Komolyan. Az egész szemle alatt nem röhögtem ilyen jól filmen, pedig ez elméletben egy felnőtté válás története ’56 árnyékában, cél a katarzis. A gyermekszemen keresztül ábrázolt történelem több, mint hálás téma, de az alkotók mindent elkövettek, hogy a magyar filmgyártás egyik legszégyenteljesebb momentumát varázsolják vászonra. Kezdődik az egész a főszereplővel, aki jó sok gyerekből, hosszú hónapok izzadságos casting procedúrája után választottak ki a szerepre. Nagyon mellényúltak, szegény srácnak egy hiteles megmozdulása, egy jól elmondott szava nincs. Ez vonatkozik a többi gyerekszínészre is. A felnőtt gárda csupa sztárból áll össze, de -gondolom instrukció híján- karakter nincs mögöttük, hiteltelenek, mondjuk ki, rosszak. Ez nem feltétlenül a színészeket minősíti, inkább a rendezőt. Egyedül Koltai van a helyén, de ő is inkább mintha magát rendezné, ezerszer látott, mókás karakterét hozza, akinek amúgy semmi keresnivalója a történetben. Azért itt kell szólnom Nagy-Kálózy Eszter teljesítményéről. Ő derekasan küzd, és sikerül színészként élve megúsznia a filmet. Szőke András egyetlen jelenetben való feltűnésének miértje viszont így is örök rejtély marad. A forgatókönyv sem tudja igazán, hogy mit akar, túl hosszú a felvezetés, a papírmasé karakterek teljesen következetlenül viselkednek, a szituációk mondvacsináltak, a párbeszédek rémesek. A megvalósítás még erre is képes rátenni egy lapáttal. A film vizuális fantáziája egy tévéfilmét is mélyen alulmúlja, a zene rettenetes, a dinamika ismeretlen fogalom. A szánalmas szintet akkor éri el a Budakeszi srácok, mikor digitális tank kezd el lövöldözni digitális háztetőre, miközben a néző könyörög a megboldogult Űrgammák sorozat effektjeinek színvonaláért. Jellemző, hogy példátlan módon a közönség nem tapsolta meg a filmet. A idei év legrosszabb filmjének tekintem Erdőss fércművét. Tíz év múlva visszatekintve szerintem a magyar Ed Woodot fogjuk tisztelni személyében (egyébként konkrétan él is Wood egyik állandó megoldásával). Ja, és bosszant, hogy 50. évforduló címén ilyen dolgokra lehetett pénzt szerezni. SOS Szerelem Sas Tamás hihetetlen mélységeket ért el legújabb filmjével. Ilyet én még nem is láttam. Nincs precedens ennyire vérlázítóan, dühítően ostoba reklámfilmre az elmúlt évek terméséből (vagy csak nem tudok róla). A színészek igyekezete menti meg a mozit attól, hogy Budakeszi szintjére süllyedjen, meg néhány tényleg vicces szituáció. Ami marad, az a bőséggel csorgó nyál és a vászon, mint reklámfelület. Nem tudom, miért kell néznem még a moziban is, hogy a világon mindenki Merci csokit zabál, Hell energiaitalt vedel, a fene tudja, milyen mobiltelefont használ! De most komolyan: hogyan éljem bele magam a romantikus hőlégballonozás szituációjába, mikor a jelenet lényege nem a karakterek kapcsolatának kibontása, hanem a nem emlékszem milyen bank reklámozása. Röhej az egész film. Tudom, hogy kellenek a támogatók, de ez azért több, mint túlzás. Talán még meg is bocsátanám a reklámot, ha a sztori szerethető és vicces lenne, jó karakterekkel, frappáns párbeszédekkel, gördülékeny történetvezetéssel. De nem. Érezni az izzadságszagot. A film egy darabig csattanóra épül, de az egész olyan átlátszó, mint egy frissen mosott parlamenti ablak, utána pedig csak rosszabb lesz. Poénból kevés akad, de legalább beszélhetünk létezésükről. A zenei anyagról érdemes még szót ejteni. Ilyen rosszat magyar filmen évek óta nem hallottam. A "score" elmondhatatlanul rettenetesen nyálas és rossz, pedig hihetetlen pénzeket költhettek a felvételére, a betétdalok kritikán aluliak, az Backstreet Boys másnapos pillanatait idézik. Az egyetlen jó szám, a Quimby dala pedig olyan kontextusba kerül, hogy az is nyitogatja a bicskát a jóérzésű filmnéző zsebében. Arról nem is szólva, hogy szakmai szempontból is rossz a film. Csányi zongorázik, közeliben, de érezni, hogy egy billentyűt nem üt le. A digitális effektek röhejesek, a direkt reklámbetétek szánalmasak. El sem hiszem, hogy ez a Sas Tamás rendezte a Presszót. Ópium Szász János filmje szerintem az eddigi legjobb a felhozatalból. Komor, kegyetlen történet, hibátlan színészi játék, átgondolt vizuális stílus, forgatókönyv és rendezés. Csáth Géza rémálom-világa elevenedik meg, a motívumok, idézetek keverednek a novellákból, Csáth saját, illetve egy intézetben általa kezelt elmebeteg nő naplójából. Az eredmény lehengerlő, igazából nem is merek róla írni még egy megtekintés nélkül. A női főszerepet alakító színésznő olyan rettenetes poklot jár be figurájával, olyan testi-lelki feltárulkozást mutat be a vásznon, amire csak a legnagyobbak képesek, és aminek minden percéért hálásak lehetünk, mert ilyen percek ritkán adódnak a gyöngyvászon hétköznapjaiba. Igazi hús-és léleksztriptíz, a színészi jelenlét és odaadás mintapéldája. Férfi kollégája nem kevésbé hiteles, alakítása visszafogottabb, de fenyegetőbb, akár egyszerű beszélgetésről, orvosi vizsgálatról, vad szeretkezésről vagy bensőséges hangulatú frontális lobotómiáról legyen szó, párosuk tökéletesen működik a vásznon. A hangkulissza remek, a film hangulata már a főcím alatt a néző bőre alá kúszik, a hatás alól még a stáblista után sem szabadulunk. Hagymázas rémálmokat idéző díszletek, furcsa, ismeretlen rendeltetésű eszközök közt siklik a kamera, az emberi test néhol csupán díszletelemmé redukálódik. Az írás szenvedés, az öntudatlanág megváltás, az öngyilkosság elfogadható, mikor a Nap egy gonosz Isten. A normális emberi kapcsolat kialakítása lehetetlen. A film világa egyfajta pokol. Üres, mint az ifjú ideggyógyász-író lelke, éppen ettől borzalmas. A film nagy erénye, hogy legyen benne bármennyi csupasz hús, bizarr kínzás, öngyilkosság és lobotómia, a legkevésbé sem öncélú, mind csupán egy hibátlanul működő film-gépezet eleme. Köszönöm Szász Jánosnak ezt a kitűnő filmet.

Samu áttekint

Dokumentumfilmek Szemle-szemmel Az idei Szemle dokumentumfilm-blokkban látott filmjei körülbelül ugyanolyan arányban oszthatók nézhető és nézhetetlen kategóriára. Csalódások és meglepetések egyaránt érték a nézőközönséget és Diákzsűrit. Nem egyszer fordult elő, hogy végtelen lelkesedéssel ültünk be egy izgalmasnak vélt alkotásra, és egy órával később csalódottan, szélsőséges esetben felháborodással távoztunk a teremből. Általánosságban elmondható, hogy csak lassan rajzolódtak ki azok a szempontok, amelyek alapján a dokumentumfilmeket értékelni tudtuk vagy lehetett. Minden nap végén valamilyen formában megfogalmazódott mindnyájunkban, hogy mi az, amit a következőkben már nem fogunk értékelésre méltatni. Munkánk ennek dacára annyiban lett napról napra nehezebb, hogy a körvonalazódó szempontok alapján értékelhetetlen filmek közül mindig akadt egy kivétel, amely a szívünkbe lopta magát. Megfogalmaztuk azt, hogy az értékelésünknél nem jöhetnek szóba az olyan filmek, amelyek nem fektetnek hangsúlyt a formai követelményekre. Bármennyire fontos és drámai a film témája, nem lehet olyan filmeket élvezni, amelyekben rendszeresen öt-tíz perces terjedelmű interjúk fordulnak elő. Ékes példája volt ennek Páskándiné Sebők Anna A vélt szabadság ára c. dokumentumfilmje, amely hangsúlyozottan fontos témát dolgoz föl, de a temérdek feldolgozatlan anyagmennyiség csak a film kárára szolgál. Bizonyos idő után érdektelenné teszi a nézőt a téma iránt, és sajnálattal tölti el, hogy a szemmel látható rengeteg munka és a film sugárzó személyessége egyszerűen nem segít. Nagyon érdekesnek találom a tényt, hogy kevés dokumentumfilm élt a témaválasztás kreativitásával. Nem neheztelek a mezőny komoly "hangvételére", csak így, hogy egyedül a Budapesti vadon - Tóth Zsolt Marcell tudományos-ismeretterjesztő filmje - élt a fantázia nyújtotta korlátlan lehetőségekkel, és így szinte magától szembeszökővé is vált a kollektív traumákat (holokauszt, ötvenhat) feldolgozó filmek súlyos jelenléte. Bizonyos szempontból a dokumentumfilmek őszinte forrásai annak, hogy mi az, amivel a nemzet foglalkozik. Kizárólag a negyven feletti korosztályra voltak jellemzőek - érthető módon - az ötvenhatos traumákat feldolgozó filmek, és végtelenül izgalmasnak találom azt, hogy leginkább az események szubjektív megélése, értelmezése volt a téma középpontjában. Kivétel ez alól - és sajnos negatív példaként tudom csak említeni - az Itt az idő c. filmet, Gulyás Gyula alkotását, amely archív fotók egymás utáni montázsával próbál teljesebb - ha szabad ezt a kifejezést használnom -, objektívebb képet adni a forradalomról. Ötvenhat szubjektív megközelítése, és a fantáziát sem kerülő filmek közé tartozik Edvy Boglárka-Silló Sándor Naplófilmje és Pigniczky Réka Hazatérés c. filmje. Kifejezetten kellemes meglepetés volt mindannyiunk számára Muhi András Pires Magyarfutball c. dokumentumfilmje, amelynek hatását egyfajta fellélegzéssel lehetett jellemezni, mivel egy nagyjából két évtizedes problémát - a magyar futball válságos állapotát - járja körül precíz szakértelemmel. Hasonló feledhetetlen dokumentumfilm-élménnyel ajándékozott meg minket Szakály István Gömöri cigányok c. filmje, amelyet határtalan intimitással tudnék jellemezni. A filmben bemutatott zökkenőmentesen működő kultúrák közti kapcsolatok akár példaképei is lehetnek a nem éppen békésnek mondható európai kultúrák közti viszonyoknak. Szép teljesítmény volt az alkotótól, hogy zenész lévén a szakmai kritériumok nagy részének is meg tudott felelni. Almási Tamás A mi kis Európánk c. dokumentumfilmje ironikus, helyenként tragikomikus hangvétele annak azt a frusztráció-érzetet mutatja meg, amelyet egy mások által soha nem értékelt élet után lehet érezni. A soha be nem következő csoda váróinak lakóhelye Ózd és annak közvetlen környéke, akik az Európai Únióba való belépést már csak megszokásból kommentálják a lelkesedés szavaival. Sajnos, azok a dokumentumfilmek okozták a legmélyebb csalódást, amelyek a legtöbb empátiát igényelték volna - a szociális periférián élő emberekről, valamint a testi- vagy szellemi fogyatékosokról szóló filmek. Sok esetben a filmek szereplőjük és a néző teljes tiszteletben tartása nélkül készültek. A legelvetemültebb ezek közül El Eini Sonja Csendesfilm c. "alkotása", amely olyan fondorlatos módon alázza porig a beszédhibás, háborút megjárt alanyát, hogy maga a néző is megsüketül a rosszul felvett hang miatt. Külön fejezetet lehetne nyitni a teljesen érdektelen filmekről, abban a tekintetben, hogy hogyan képes egy másfél órás film nem feldolgozni a kamera elé kerülő személyek életét. Bizonyos filmeknél felmerült bennem a gondolat, hogy a magukat alkotóknak nevező egyének csak bekapcsolva felejtették a kamerájukat, mondjuk egy látáskárosult házaspár közvetlen közelében. Minden csalódásunkat feledtette Jung Lídia Nellike c. filmje, Szollosy Gabriel Sztálinvárosi kantáta c. alkotása és Mácsai János-Pálos György duó Rév Lívia zongorista c. portréfilmje.

Györösi Zsófi a fénylovagokról

Fénylovagok: Végjáték és Vasárnap Utánajártam egy kicsit A fény mestereinek. Kik ők? Mit csinálnak? Ők a magyar operatőr szakma mesterei: többek közt Máthé Tibor és Kardos Sándor. Most szabad kezet kaptak, nem kellett senki utasításait követniük, csak el kellett gondolkodniuk, hogy mi is jut eszükbe a szerelemről, képekben. Azt mondják, hogy a magyar operatőrök kicsit gondolkodóbbá vannak nevelve, mint amennyit a szakma megkövetel. Így született meg az a két kisjátékfilm - a Végjáték és a Vasárnap - melyek bejutottak a versenyfilmek közé. Mindkét filmre igaz, hogy nekünk, fiataloknak a szerelemről még nem ezek a gondolatok jutnak eszünkbe, mikor valaki felveti a témát. Ez persze nem zárja ki azt, hogy nekünk is van mondanivalónk róla, lásd Cantu Benjamin: Spark. Vasárnap...még a hangok sem jutnak el hozzám. Ez volt az első gondolatom, amikor elkezdődött a film, ugyanis egy technikai hibának köszönhetően a hang elmaradt a film mellől. Ekkor mindenki felkiáltott magában, hogy ez igen, egy bátor ember, aki csak a képekkel fog építkezni. A film újraindult, ezúttal már hanggal, szöget ütve az ember fejébe, hogy mi lett volna ha... Hiszen a képi világ sok helyen magában is megállt volna, annyira hatásos volt. A filmben szereplő pár kapcsolata számomra többször is felsejlett néhány filmben a szemle során, ezt éreztem például az Emigráns vagy a Kythera esetében. A férfinak alárendelt, esetenként kiszolgáltatott nő türelmére, odaadására és önfeláldozására gondolok. A képeket illetően azt kaptuk, amit vártunk, a történetet pedig pont ezek vitték inkább pozitív irányba. Bár néhány részletre nem ártott volna odafigyelni, hogy csak egy példát említsek, amikor férfi főhősünk magányosan fekszik a sötétben, az utcán hirtelen autóverseny kerekedik, hogy a lámpafény rávetülhessen a szoba falára. Végül igazán röviden a Végjátékról. Ennek a filmnek a történetben van az erőssége. Mégpedig abban, hogy mélyen meghatja az embert és elgondolkodtat azon, hogy én vajon mit tennék meg azokért, akiket szeretek. Mindemellett az az érzésem, hogy belefért volna egy kicsit gyorsabb ritmus is. A színészek képesek voltak átadni az érzést, és talán kicsit többet is. Összegezve a két alkotó joggal viselheti ezután is a Fény mestere címet, amíg süt a nap.

Breier ügynöknek Konyec

Breier ügynök A Konyecet mutatták be utolsó nagyjátékfilmként az idei szemlén. Talán nem véletlenül választották ezt a szerethető történetet az utolsó akkordnak. Érdemes megnézni ezt a filmet, mert könyedén mesél nehéz dolgokról. Könyedén ebben az esetben annyit tesz, pozítivan. A jó elnyeri nyereségét, gonosz pedig eleve nem nagyon létezik. Ezen tipusú filmek olyan receptre működnek, mely megköveteli, hogy betartsák a megfelelő arányokat. Mely ebben a filmben szinte tökéletesen működött. A film erőssége: hibáiból ugyancsak erősen táplálkozik. A rendőrök nagyon banális módon jönnek rá a rabló kilétére, majd az öreg rabló pár, ennél még banálisabb módokon úsz meg minden bizonyosan vesztesnek tünő szituációt. A hiba többnyire, mikor a banális jelenetek nem száz százalékig hihetőek. Apró vétkek ezek az ősszélményhez képest.

Barbara, Iszkáról

Iszka Utazása A valós alapokra épülő Iszka Utazása volt az egyik kedvenc filmem a szemlén. A film egy szerencsétlen sorsú kislány, Iszka, gyermekkorának egy rövid szakaszát mutatja be, egy szegénységtől súlytott kelet európai bányászvárosban. A sötét és vibráló színekkel játszó fényképezés és a színészek meghatóan drámai alakítása egy hiteles és eleven képet varázsolt elém a vászonra.Ezt a varázst az alkotók csakis úgy tudták megteremteni, hogy a főszereplő és testvére saját magát alakította a filmben. Gyönyörű képek tárták elém Iszka fájdalmas, szerelmes vagy éppen boldog pillanatait. Az alkotóknak sikerült megszerettetni velem Iszkát, így a talán elcsépeltnek tűnő téma - a rossz családi körülmények miatt árvává vált gyermek története - sem tűnt közhelyesnek. A film zenéje is eredetinek hatott és segítette a történet hiteles kibontakozását. Számomra ez volt az első film melyet nem vittek el a hibái, így átélhető, átérezhető akotássá vált.

Balázs képzavarban

day 5-6 Képzavar Kezdenek elmosódni a látottak, dacára annak, hogy végülis napi négy film azért nem egy lehetetlen teljesítmény azoktól akik ebben a csónakban eveznek, legyen az csak egyszeri diákzsűri is. Mindezeket tetézendő a filmek milyensége is egyre színesebb kavalkádnak tűnt az utóbbi két napban. Volt nem is egy, hanem mindjárt kettő szétcsúszott ifjúsági ötvenhatos filmkísérlet, melyek közül a Mansfeld egy háromnegyed órás nyitóhajsza után lehelte ki a lelkét szép fokozatosan, míg a Budakeszi srácoknál már az első jelentekben érezni lehetett, hogy itt baj lesz. Ez utóbbiról már csak azért is érdemes szót ejteni, mivel iskolapéldájaként is szolgálhat annak, hogy kell direkbe elpocsékolni egy alapvetően nem rossz témát, és nemzet kiváló színészeinek sorát, ahogy arra Flóra, a dokuszekció koordinátora, is rámutatott. A látványos mélyrepüléseik okát egyaránt kereshetjük a karakterek súlytalanságában, az amatőrfilmekre jellemző színészvezetés csapdáiban, a szituációk elviselhetetlenül sablonos és művi voltában. Esetenként szándékoltan, de jobbára szándéktól függetlenül vicces jelenetek váltakoznak pofonra ingerlően közhelyszerű történésekkel, de szerencsére mindezek között hatalmas kronológia lyukak tátonganak - legalább nem kell látnunk mindent. A szombati nap filmjének jobb híjján az ember Szőke András korábban már komoly kampányban beharangozott és ennek szellemében nem is kevesebb, mint 22 kópiával (!!) induló Hasutasok-ját nevezem ki. Ha a sajtóból érdeklődő, és a reklámhadjárat alapján prekoncepciókba bocsájtkozó nézőt vesszük, hát őt átverték. Ha a korábbi Szőke filmek nem túl mérvadó, de annál lelkesebb rajongótáborát gyarapító nézőt vesszük, hát ő azt kapja, amit várt. A film hangulatában, karaktereiben (főként azok improvizációs filmszerkesztésében), tanulságát tekintve (?) a már 17 éve megszokni és megszeretni próbálható "Szőke szerint a világ"-koncepciót hozzák félreismerhetetlen pontossággal. Nem olyan kíméletlen logikával, de végülis hasonló módon válogatja nézőit, mint Buharovék, annyi különbséggel, hogy Szőke elsősorban mégiscsak humorközpontú filmeket csinál, és ennek mentén alakul a filmnézés íve is: fél óra értetlenkedés a látottak felett, majd a bemelegítés után újabb fél óra felhőtlen móka és kacaj (már akinél, persze), aztán pedig belefárad az ember a majomparádéba és feszengve várja feloldozó záróképsorokat. Rutinmunka. Vasárnapunk két szélsőséges pontjaként az SOS Szerelem és a leginkább várt Ópium jelölhető ki, mintkettő mint erős, de végletesen különböző rendezői kézjegyek hordozói. A február 14, azaz Valentinnapon mozikba kerülő Sós Tamás eddigi filmje (Presszó, Kalózok, Rosszfiuk, Apám beájulna), engedik sejtetni mit is takarhat a cím és nem is csalódik, egy amerikai mintára készített, némiképp magyar környezetbe ágyazott romantikus vígjátékról van itt szó. Kiszámítható fordulatokkal, bevált (karakter) poénokkal, semleges helyen és időben játszódó történetünk könnyen lehet, hogy a Randiguru túlpörgetett hazai verziójaként lesz számontartva, hiszen története szinte szakasztott mása az említett, hmm, opusznak. Annyiben viszont túl tesz rajta, hogy a film végét jellemző szerelmes egymásra találások száma messze túlszárnyalja az elvárhatót, így mi is nehezen is találtunk szavakat, míg Samu kollega megmondta a tutit: "Ez itt kérem egy HiperHappyEnd volt". Szász János Ópium - Egy elmebeteg nő naplója című munkája a fesztivál eddig talán egyetlen kifejezetten profin elkészített filmje, öröm lenne nézni, ha bármi örömre okot adó dolog lenne benne - ez viszont nincs, sőt azt kell mondjam, ez a szemle első abszolút humortól mentes filmje is. Csáth Géza naplójának feldolgozása áll előttünk vizuális formán, mely akár a nagybetűs Gonosz természetrajzának is beillene egy a szinkronidőben pszichoanalízis tudományával flörtölő lélekbúvár, de fő munkakörét tekintve (már már lelketlenre) kiégett író és egy, az élet minden lehetséges pillanatában meghurcolt, hisztérikus, íráskényszerében megörülő szent szűz alakján keresztül. Vizsgálható a film az alkotói folyamat létrejötte, a múzsa és a tehetség (vagy annak nélkülözése) viszonyában is, és jó Szász János filmhez illőn, nyilván a pszichoanalítikus értelmezés próbáját is kiállja. Akárhogy is, a film helyenként gyomrot forgat, mély depresszióba kergeti az arra hajlamos nézőt méghozzá igen szakértő módon - csak hát kérdés, hogy ez jó e nekünk?

Györösi Zsófi és Az alma

Ági a dokukról

Szembesülés a „valósággal” A dokumentumfilm szekció Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a dokumentumfilmes szekció tagjaként kemény megpróbáltatásokon mentünk keresztül. Ugyanis az átgondolatlan szervezésnek köszönhetően 3 nap alatt mintegy 47 filmet kellet megnéznünk, ami akárhogy is nézzük nem kis feladat. Persze, még mindig szívesebben fáradtam el a filmek nézésében, mint bármi másban. A filmek feldolgozása nem könnyű úgy, hogy nincs idő az emésztésre, hiszen rögtön jön a következő falat. A nap végi beszélgetéseken sokszor nehéz volt felidézni minden egyes filmet, leginkább a kimagaslóan rossz és jó filmek maradtak meg frissen az emlékezetünkben. A favorit téma az idei mustrán az’56-os forradalom és szabadságharc volt, ami nem meglepő, hiszen a tavalyi emlékév apropójából számos alkotás készült. A megvalósításban, a témához való közelítésben rendkívül színes volt a paletta. Sajnos számos film leragadt a beszélőfejes megoldásnál, ami rendkívül statikus, merev képiséget eredményezett, egy-egy karizmatikus, élénk egyéniség tudta csak áttörni az ingerküszöbünket az ilyen típusú filmeknél. Igényes, kimunkált alkotások is születtek a témában, az Itt az idő című montázsfilmtől kezdve a családi történetet feldolgozó Hazatérésen keresztül, egészen a legváltozatosabb technikákat felhasználó Naplófilmig. Egy másik csoportot képeztek a portréfilmek, melyek elismert művészeket, közéleti személyiségeket mutatna be a nézőnek. A leggyakoribbi hiba itt is a slampos beszélőfejes módszer aránytalan alkalmazása volt. Egy portré esetében az egyik legfontosabb tényező, hogy mennyire tud a kamera előtt megnyílni a szereplő, amihez a riporter, a rendező maximális empátiája, szükséges. Akadt olyan film, ahol a szereplő szemel láthatóan zavarban volt, ami arról tanúskodik, hogy a stábnak nem sikerült megfelelő atmoszférát kialakítani a mélyinterjúhoz. Sós Ági Akartam volna mutatni című filmje, úgy mutatja be nekünk Gábor Marianne festőnőt, hogy nem kényszeríti kényelmetlen direkt szituációkba, vallomásszerű monológokba, hanem együtt lélegezve vele, követi, átveszi ritmusát, hogy spontán természetes módon nyilvánulhasson meg alanya a kamera előtt. A dokumentumfilmek körében gyakran feldolgozott téma a másság, fogyatékosság bemutatása. Kényes érzékeny terület, csak a legnagyobb gondossággal szabad ilyen vizekre evezni. Sajnos előfordult, hogy nem a kellő alázattal nyúlt a rendező a témához és kiszolgáltatott helyzetbe hozta szereplőit. A legfőbb kérdés ezeknél a filmeknél az, hogy állást foglal-e a rendező, vagyis hogy pozitív vagy negatív módon diszkriminál-e. Kőszegi Gyula: Kéz-keringő című filmje a siketek világába kalauzol minket, nélkülözve minden lesajnálást, teljes értékű emberként kezeli szereplőit. A tudományos és ismeretterjesztő filmek kategóriájában Tóth Marcell Budapesti vadon című filmjét emelném ki, melynek fiatalos dinamizmusa, humoros megoldásai hozták közel hozzánk a velünk, városiakkal együtt élő állatok világát. Mindent összevetve elmondható hogy a dokumentumfilmek nagyobb figyelmet érdemelnek, hiszen a legnépesebb alkotótábora ennek a műfajnak van, csak a filmszemlére 144 alkotást neveztek be. Nem lehetett könnyű dolga az előzsűrinek, habár mi sem vagyunk egyszerű helyzetben a döntést illetően. Legalább 6-8 olyan alkotás van, melyek mindegyike megérdemelné a Zöld Holló díjat. De dönteni kell, dönteni hiába….

Györösi Zsófi önmagával diskurál

Rövid beszélgetés Velem Láthattuk az első kísérleti filmet, a Farkast. Mi volt az első benyomása? Arra gondoltam, hogy egy népmesét látok, amit a sztyeppén élő gyerekek minden este meghallgatnak. Ez bizonyára a narráció miatt volt. Igen, nagyon tetszett, hogy így hallhattuk a történetet. Ettől úgy éreztem, hogy ez tényleg egy évszázadok óta élő történet az emberről, aki értett az állatok nyelvén. Ennél több nem is kellett. Mellesleg nagyon szeretem Végvári Tamás hangját is. De a film zenéje is el lett találva. A film 69 perces, nem tartotta soknak ezt az időt? Nem feltétlenül, mert gyorsan elment ez az idő. Bár néhány jelenet lehetett volna rövidebb. Viszont a történetmesélés szempontjából szerintem indokolatlanok voltak a néprajzi elemek. Nagyon szép részei voltak a filmnek, és örülök hogy hallhattam egy manysi népdalt, de talán egy másik filmben, ami a manysi népről szól, jobb helyük lett volna. Észrevette, hogy a filmben egyetlen farkas sem szerepelt? Persze ezen én is gondolkodtam. Helyette láthattuk egy igencsak impozáns szarvascsordát. De itt talán az állatok nyelvén értő emberre, Nyikolajra kell gondolnunk, aki maga is talán félig meddig farkas volt. Az emberek és a farkasok oldalán is ott állt, feláldozta magát értük. A farkasokat megszabadította a gonosztól, az embereknek pedig békét hozott. Köszönöm, további jó filmezést! Kérdezett és válaszolt is: Györösi Zsófia

Kovács Ági és a Gömöri cigányok

Szakály István: Gömöri cigányok – Agócs Gergely filmje A film, melynek témája a sokat kutatott és egyben közkedvelt téma a cigányzenészek helyzete napjainkban. Az alkotó által filmszociográfiának nevezett film, az ismeretközlés szempontjából rendkívül informatívnak mondható. Köszönhető mindez Agócs Gergely népzenekutató riporternek, akinek monológjai a téma társadalmi, történeti hátterét adják. Kissé talán túl is van reprezentálva a kutató jelenléte, háttérbe szorulnak azok a felvételek, melyek a cigányzenészekkel készültek. Kevés dolog marad, amit a gömöri cigányok szájából hallunk, hiszen Agócs elmondja helyettük. A szereplőit nem engedi eleget beszélni, személyes sorsukat elmondani, amin keresztül tágabb kontextusba helyezhetné a történetüket. A címben tehát jogosan szerepel Agócs neve azonos helyi értéken a gömöri cigányokkal, hiszen nem csupán egy kultúrába nyerünk betekintést a filmen keresztül, hanem annak a tudományágnak a képviselőjét is megismerjük, aki mindezt közvetíti felénk. A filmet formai szempontból igényesség jellemzi, leszámítva a zavaróan hosszan mutatott Agócsot. Egy jól megszerkesztett kommentárral, vagy több vágókép használatával dinamikusabb, kevésbé unalmas beállításokkal, kiküszöbölhető lett volna a riporter túlreprezentáltsága. Mindent összevetve kerek egésznek mondható a film, a szekció számos gyengébb alkotása között.

Balázs újra sziporkázik

day 4 - Látástól vakulásig A mai felhozatal négy nagyjátékfilm és egy időlimiteket feszegető kisjátékfilm (65 perc) volt, így lényegében teljes gőzzel ültük végig napot, reggel tíztől este nyolcig. Mind a stílus, a műfaj, a prezentálás szintjén végtelenül különböző filmek voltak ezek, így hát következzenek a magától adódó kronológia sorrendben, hanyagolva a kisfilmet, melyről holnapra külön cikk készül a kisjátkfilmes zsűri tollából. Igor és Ivan Buharov filmjeit könnyen lehetne közönségmegosztónak nevezni, ám az is lehet, hogy a közönségaprító találóbb jelző. Azon kevesek, akik ismerik korábbi kis- és nagyfilmjeiket meglepve regisztrálhatták, hogy embereink mekkora grandiózus lépést tettek a filmszerűség irányába, noha legtöbbeknek ez még mindig önös érdekű mókázásnak tűnik a kamerával és a nyersanyaggal. Az eddig jellemző túltuningolt bölcsészködösítést magukhoz mérten minimálisra fogták, illetve a korábbiakban használt "itt-ott elszórt sztori-morzsák" módszerét a tudatos történetszerkesztésre már-már kisértetiesen hasonlító epizódokból épitkezés váltja fel, természetesen minden ép ésszel felfogható összekötő elvet mellőzve. Megvannak a film nagy pillanatai, munkál benne az őszinte barátság a tolószékbe kényszerített alkotótársuk irányában, de még mindig egy Buharov filmmel van dolgunk, amely piszok nehezen talál, már ha egyáltalán akar, magának közönséget. Mészáros Péter Kythéria című filmje egy ezerszer elhasznált tematikájú és agyonkoptatott, de ettől még nyilván nem érvénytelen, sztereotípiákban topzodó férfi-nő történetet dolgoz fel. Egy sokunk számára irreálisá karikírozott tahó, fizikailag visszataszító, sőt a vászonról bűzlő férfiember éldegél félig-meddig érdekkapcsolatban már-már szent szűzi ártatlanságú és jóindulatú csajával, bár ezt akár úgyis megfogalmazhatnánk, hogy Bandi időnként följár Csillához enni, TV-t nézni és bevágni a lompost (mert hogy nem szeretkezni, az biztos). Kijebb lépve eggyel fontos megjegyezni, hogy a magyar filmben manapság trendként jelen levő vizuális témakibontása történik jelen esetben is: a szűkös és túlzsúfolt magyar panelvalóság képei leginkább félközelikben és premierplánokban vezeti föl a rendező, míg a szabadságot jelképező Kythéria szigetén a nagy fellélegzés totálokban és nagytotálokban érkezik, ami érdekes fogás ugyan, de filmet menteni a feledéstől sajnos nem képes. Délután négy órakor futottunk bele az idei első spirituális filmbe, a idős korát megnyilatkozásaiban cáfoló Maár Gyula rendezte Töredékbe. Minimalista eszközökkel készült, szinte már a színház világát idéző látványvilágú, fekete fehér, sok helyütt Tarr Béla művészetét mímelő film ez, ami egy Buharov alkotáshoz méltó súlyossággal osztja az észt, vagyis inkább Simone Weil gondolatait. Az eredetét tekintve környezetidegennek mondható filozofálásban elveszik a néző, de közel sem saját hibájából. Mindemellett kissé érthetetlen módon, de teljes kényelemben megfér néhány parádés züllésjelenet Cseh Annamáriával, Törőcsik Marival és Hauman Péterrel, melyek erősen ellenpontozzák a a kolostor káoszából bizarr szentként kiemelkedő Zsótér Sándor által megformált minden nagyhatású figurát. A film gyönyörű záróképe, melyben Töröcsik Mari egyszerűen kisétál a film világából hatalmas kérdőjellel fejeli meg az amúgy is alig emészthető történetet, de válaszra már hiába is várnánk. Az utolsó és a diákzsűri egybehangzó véleménye szerint az eddigek közül magasan kiemelkedő Iszka utazása most nem kerül digitális papírra és tessék nyugodtan aggódni, hiszen ami késik, az múlik, és az alváshiányban, illetve filmdömpingben fuldokló újságírók könnyen elvesznek a fikció erdejében. De gyanús, hogy Iszkáról úgyis beszélünk még majd eleget.

Breier ügynök négy filmről jelent

A nagyjátékfilmek első napján négy teljesen különböző típusú alkotás került vetítésre. Három film (Boldog új életet, Emelet, Dolina) a verseny filmes programból, és az információs vetítések közül a Noé bárkája. Noé bárkája Furcsa karakter Sándor Pál filmjének főszereplője, abban az értelemben, hogy egyszerre szimpatikus ugyanakkor a nézőből nem váltja ki azt az érzést, hogy képes legyen vele egyetérteni. Stock úr karakterre jól szimbolizálja az egész filmet, mely kellemes színfoltokból összeálló torz egész. Mint a mai napi filmek többségénél - és általában a magyar filmek legnagyobb részénél – ezen alkotás is a forgatókönyvek terén rendelkezett hiányossággal. A történet elemei, ugyanis még ha sokszor jók is egyszerűen képtelenek bármiféle struktúrába rendeződni. Boldog új életet Ez a film Bogdán Árpád első filmje, mely mindenképpen kivívja azt, hogy bekerüljön a reménnyel kecsegtető fiatal alkotók közé. A Boldog új életet nagyon jó első film, mert nem akar túl sokat mondani, de azt annál mélyében és legfőképpen őszintébben . A film legfőbb erénye ez az őszinteség, mely csak ritkán egy-egy mellékszereplő kapcsán válik hamiskássá. A történet egy állami gondozásból frissen kikerült roma fiú tragédiáját mutatja be, aki képtelen feldolgozni saját „múltnélküliségét.". A film látvány világa és zenéje nagyban segít, hogy a hallgatag fiú lelkivilága érzések szintjén megfogható legyen a néző számára. Emelet Vecsernyés János filmje Kertész Imre Detektívtörténet című írásának adaptációja. Ez a film is hasonlóan a Boldog új életethez szűklátóan határozza meg, hogy mennyi szempontot bír el a történet. Ami ebben az esetben, azért veszélyes, mert ha túl sok mindent mesél egy film narrációval az óhatatlanul filmtelenné teszi az egész alkotást. Az Emelet ennek a határmezsgyéjén mozog, de szerencsére nem billen át. Kamara darab, mely kiváló színész vezetéssel nagyon hatásos. Dolina Nagyszabású filmalkotás, mely hasonlóan színvonalas regényből feldogozásaként készült. A film nagy erőssége a látvány világa, amely szinte minden apró részletig kigondolt. Biztos lesznek, akik azt fogják mondani, hogy túlságosan is kigondolt. Amiben van is néma igazság. A film egyetlen hibája túlzott törekvése a nagyszabásúságra és tökéletességre, mely többnyire sikerül is, csakhogy talán ekkor veszik el a személyes hang, az apró őszinteség. Más részt viszont ritka erős filmélményünk támad, amely soha nem lehet elhanyagolható szempont. A karakterek és összekapcsolódásaik színessége arra kényszeríti szemünket, hogy kizárólag a vásznat nézze és felejtsünk el mindent mi lehet a mozin kívül.

Szöllősi Zsófi átfogó képe

 Döntés előtt

Az előző három nap alatt cirka 23 dokumentum- és tudományos ismeretterjesztő filmet láttam. Azt gondolom mondanom sem kell, hogy ilyen tetemes mennyiségű film megtekintése 3 nap leforgása alatt, az egész zsűri szekciót igénybe vette. A szekció egésze egyébként, összesen 50 filmet nézett meg az elmúlt napokban. Ezek között akadtak olyanok melyek elnyerték a tetszésemet és persze olyanok is, amelyek nem. Mindenesetre végig igyekeztem minden véleménynyilvánításomat alátámasztani, nem csak magam de mások számára is.

Elég nehéz összességében beszélni 22 filmről, amelyek ráadásul más körülmények között, más- más okokból jöttek létre. Most mégis megpróbálnék egy átfogó képet adni az általam látott alkotásokról. Negatívumként értékeltem, hogy néhány film esetében az alkotók nem használták ki teljesen a képírás nyilvánvalóan rendelkezésükre álló eszközeit. Több esetben is előfordult, hogy egy jól sikerült témaválasztás mellet a képi világ gyengesége tette az alkotást érdektelenné. Néhány filmből hiányzott a lendület, esetleg a képi kompozíció nem rímelt a témával, sőt olyan is előfordult, hogy a kép és a hang között nem volt meg az összhang. Hogy egy konkrét példát is említsek: a Mai Módi c. film, melynek érdekes és egyedülálló témája van, szinte teljesen nélkülözi a struktúrát vagy legalábbis nekem nem sikerült benne felfedeznem. A film koncepciója sem volt teljesen tiszta számomra és a képi megvalósítás is hagyott bennem egy kisebb kérdőjelet. A pozitív témaválasztás mellett mégsem éreztem azt, hogy ez egy teljesen körüljárt, kibontott, egész történet lenne. Hiányoltam belőle azt a középpontot, ami a filmet egy teljes egésszé szervezi. Szerencsére azonban a kevesebb negatívum mellet, sok pozitív élmény is ért a Filmszemle során. Egyik legkellemesebb csalódásom volt a Sztálinvárosi kantáta címmel vetített film, amiben egy nyugdíjas házaspár narrációjában ismerkedhetünk meg az ’56-os eseményekkel. Az alkotás az Óriások voltunkhoz hasonlóan - amely az 1956-os miskolci eseményeket dolgozza fel -, egy nagyváros forradalmi történéseit mutatja be, finoman fűszerezve egy kis zenével. A megjelenítés változatos, hol beszélő fejes jelenetek, hol archív felvételek, hol pedig a szereplők tevékenységeinek puszta dokumentálásai váltogatják egymást. A képi világ igényes és szerencsére az üresjáratok is hiányoznak a filmből.

Mindent összevetve a színvonal egyenletes volt egy-két kimagasló és egy- két nagyon lemaradó film kivételével.

 

Balázs a napi termésről

day 3. Startvonalnál A fesztivált nyitó, és ennek a döntésnek a bölcs voltát sokunkban megingató Noé Bárkájáról majd a későbbiekben esik szó, mikor már összemérhetjük mindhárom idős/nyugdíjas-film (a másik kettő a Hét nyolcadik napja illetve a Konyec) érdemeit. Viszont mivel beindult a nagyjátékfilm dömping, hát lássuk a helyenként kék, helyenként kékeszöld, helyenként pedig fakó és sajnos sokszor fekete levest. Koincidencia gyanús, hogy a versenyt nyitó első film, ténylegesen első film, a szakmának ezzel bemutatkozó Bogdán Árpád alkotása, a Boldog új élet. Történetünk egy állami nevelőotthonból túlkorosodás okán szabadon eresztett romafiú gyökérkeresését prezentálja a végtelen sivatagok lélekvesztő hangulatát megidéző jéghideg nagyvárosban. Emberünk kivülállása a hétköznapok realitásán több helyütt egészen működőképes képi metaforákkal van megtámogatva, míg belső viadalának kidolgozottsága több sebből vérzik, és sajnos nem is állta ki a diákzsűri esti kerekasztal beszélgetésének próbáját. A felmerülő kérdések másik csomópontja a történet didaktikus, közhelyekkel zsúfolt voltán koncentrálódott, ami fölött saját szűrőnk szigorától függően vagy sikerül vagy sem szemet hunynunk. A nap igazi erő- és türelempróbája az Emelet című Kertész Imre adaptáció volt, Hauman Péterrel és fiával a főszerepekben. Egy fiktív ország fiktív titkosrendörségének politikai boszorkányüdözését követhetjük nyomon, talán csak Colombo felügyelő kalandjaihoz mérhető fiktív feszültségben. A film erősen színházi jellegű díszletei közt súlytalan dialógok és monológok kezdik ki a nézőt, aki már félúton elveszti a reményt hogy a karakterek akármikor is többé válhatnának kétdimenziós projekcióiknál. Az ezúton könnyű gyözelmet arató minimalizmus sajnos itt nem működőképes még ha vannak ennek kiváló ellenpéldái is a filmtörténetben. A napot záró vetítés Kamondi Zoltán Dolina - Az érsek látogatása című filmje volt, mely a maga két órájával maradnadó turisztikai élményt nyújt valahol a kafkai és a marquezi gondolatvilágok határvidékén, mindezt megfűszerezve némi kelet európai ízvarázzsal. A sokáig kibogozhatatlannak tűnő történetszövet némi fennakadást okoz a nézőnek - legelőször talán egy elcseszerintett időutazásnak tűnik a majmok bolygójára, és másfél órába telik, míg kiderül, hogy mindez akár egy családi újraegyesülés történetként is felfogható. Jótékony zavarunkban viszont bátran elkalandozhatunk a komoly műgonddal felépített disztópiában, ahol egy klerikális köntösbe bújtatott abszurd katonai diktatúra szabályozza a rendet, míg bolyongó hőseink hétköznapjait az erdélyi Jabbaként pózoló fodrásznő, Molnár Piroska megformálásában. A történet kifutása totálisan előreláthatatlan, nemritkán aknára fut indokolatlan fordulatokkal, tisztázatlan motivációkkal - viszont a film túléli és megmarad témaként a nézőben, sokhelyütt kiváló vizualitásával, tárgyalható politikai allúzióival és egy merészen groteszk világképpel.

Samu logikai feladványa

A forma apropója Azon gondolkodtam, hogyha összeállítást készítenénk az eddig látott legrosszabb dokuk jeleneteiből, létezne-e olyan formai megvalósítása, amely felülmúlná a legjobb látott dokuk legjobb jeleneteiből való összeállítást. Véleményem szerint minden rossz dokufilm buzdító jelleggel bír. Lehet, hogy mégis jó doku születne az előbbi ötletből kiindulva ez alapján? Eddig három féle jó doku jelenetet láttam. Az első: idős hölgyek cukrászdában úgy beszélgetnek a haláltáborról, mintha Disneylandben jártak volna. A másik: Sörözőben üldögélő baráti társaságot látunk. Egy vita során beszól egyik a másiknak, hogy a szocializmus alatt nem dolgozott, és a végére, mindenki a maga módján bevallja (hahotázás közepette), hogy a szoci alatt bizony egyikük sem dolgozott. A harmadik pedig az, ha az alkotó úgy rátalál a karakterre, hogy egymaga az interjú felér egy drámai felvonással. A rossz jelenetek természetesen csak összekapcsolva "működnek".